Az új évezred hajnalán alakult Maxïmo Park az évek során egyre nagyobb jelenséggé nőtte ki magát, négy albumot tett le az asztalra – melyek közül a legutóbbi, a ‘The National Health’ a nyár elején jelent meg –, és kétségtelenül a brit zenei szféra számottevő együttesei között emlegetik az öttagú formációt. A Sziget Fesztiválon is nagyszerű koncertet produkáló Maxïmo Park gitárosa, a közvetlenségből jeles Duncan Lloyd beszélgetett velünk a fellépésük előtt…
Nemrég adtátok ki a The National Health című albumotokat, ami tele van tempós, erőteljes dalokkal. Honnan szedtétek ezt a sok erőt a stúdiózás során?
Duncan: Ez amolyan természetes energia. Szeretjük a pörgős zenéket, és számos olyan bandát bírunk, akik hasonlóan energikusak. Ösztönösen jön az erő, érezzük, amikor játszunk. Persze vannak lassabb dalaink is, de a lényeg, hogy ezt ösztönösen csináljuk.
Úgy érzem, még a negyedik lemezetek után is hűek vagytok a Maxïmo Park zenei gyökereihez. Gondoltatok arra, hogy változtattok a stíluson a jövőben?
Duncan: Nemrég volt egy kisebb szünetünk, és úgy véltük, ismét meg kell találnunk a megszokott alapokat. Miután kipróbáltunk ezt-azt, gondoltuk ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk, olyasvalamit kell csinálnunk, amit mindannyian élvezünk. Bizonyos tekintetben még mindig szeretünk popot, dallamos zenét csinálni, de persze ott motoszkál a fejünkben, hogy kéne valami teljesen mást alkotni. Nemrég készítettünk egy albumot egy némafilmhez, csak instrumentális dalokkal – remélhetőleg nemsokára megjelenik, bár még nem tudom pontosan, hogy mikor. Ez két órányi olyan zene, ami teljesen eltér a Maximo Parktól megszokottól. Egy új albummal kapcsolatban annyit, hogy még ki kell találnunk, mit akarunk pontosan, mert gyakran nem jutunk dűlőre, és meg kell találnunk az arany középutat. Hát majd meglátjuk, én szeretnék kísérletezni!
Mennyire figyeled a zenei trendeket? Most ugye a dubstep elég népszerű…
Duncan: Mindig igyekszem követni ezeket, szeretek új zenéket, együtteseket felfedezni, hiszen ez mindig igazán izgalmas. Főleg amikor a kezedbe kerül egy album, hogy „na, azta, ez igen!”, bár ez nem történik meg túl gyakran. Mindig hallgatok újdonságokat, de régebbi, számomra ismeretlen albumokat is előveszek. Tényleg mindenféle zenét hallgatok! Elég érdekes, hogy a drum & bass és a dubstep most kezdenek egyre népszerűbbek lenni. Emlékszem, mikor még tinédzser voltam, a drum & bass akkor bontakozott ki először, én pedig Roni Size-koncertre jártam, valamint Roots Manuvát is bírtam akkoriban. Most meg ismét fénykorukat élik ezek a zenei stílusok. Vicces, ahogy minden körbe-körbe halad, mármint hogy a gitárzene a népszerű, aztán nem annyira, majd ismét, és így tovább, megy a körforgás.
Most kicsit visszakanyarodnék az új lemezhez, annak is a borítójához. Legyünk őszinték: a pink szín nem igazán a férfiakra jellemző. Miért ezt választottátok a The National Health borítójának alapszínéül?
Duncan: Az alapötlet egy műalkotásra épül, amelyet a brit designer, Wyndham Lewis készített. A címe Blast, és annyiból áll, hogy egy rózsaszín alapra keresztbe ráírták a Blast feliratot. Lewis híres volt a feltűnő posztereiről, és róla vettünk példát, mi is szerettünk volna kiemelkedni a többiek közül. Itt van ez a borító, elgondolkozol rajta: de hát ez miért pink? És a fejedben pedig ottmarad. Rengeteg olyan album van, amire ha visszagondolsz, nem is emlékszel a borítóra, de aztán a miénknél eszedbe jut, hogy „ó, igen, az a pink!”. A madár pedig egy ír művésztől származik, igazán gyönyörű kép, mi is felfigyeltünk rá. Kicsit olyan, mint egy zuhanó madár, és ez sok dolog metaforája lehet: alig jut időnk bármire is, az emberek küzdenek a munkájukkal, valaki nem kap állást, ugyanakkor szerintem azért elég sok remény is van benne. De a lényegre visszatérve, tényleg az volt a cél, hogy ne felejtsenek el minket.
Ráadásul ez most az olimpia hivatalos színe is…
Duncan: Ó igen, most minden ilyen rózsaszín meg lila. Sokan biztos túlságosan rikítónak tarthatják, vagy épp nem szeretik, de mégis emlékeznek rá. Szerintem jobb, mintha citromsárga lenne. Vagy nem. Ki tudja? (nevet) Szóval ennyi volt ötlet, hogy emlékezzetek.
A Hips And Lips videoklipjében egy nagyon őrült rajongó áll a középpontban. Te kiért rajongtál fiatalabb korodban?
Duncan: Igazi grunge-gyerek voltam, nagyon szerettem ezt a stílust, az együttesek közül pedig a Nirvanát. 14-15 évesen őket tartottam a legjobb bandának, és még mindig úgy vélem, hogy zenéjük ma is remekül fogyasztható. Akkoriban kedveltem még a hatvanas évek stílusát is, Bob Dylan meg egyszerűen csodás volt! Egyébként a britpop térhódítása is fiatalkoromra tehető, de én egyáltalán nem őrültem meg érte, mert bár jó volt, de nem több.
Interjú: Varju Kitti
Fotó: Németi Noémi
