SZIN 2012: 1. nap (Yellowcard)

A nyitónapon hatalmas sikerrel nyitott újra a SZIN fesztiválhelyszíne, amelyet szokás a legzöldebb és a legváltozatosabb jelzővel is illetni. Ami miatt viszont mi ellátogattunk Szegedre, az sokkal inkább az amerikai Yellowcard koncertje volt, akik imádták a fesztivált, a közönség is őket. Kissé rendhagyó élménybeszámoló a Szegedi Ifjúsági Napok első napjáról…

Szerda, hajnal 8 óra. Persze dolgozó ember itt megrökönyödik, hogy hogyan lehet valakinek hajnal a 8 óra, de nekem a nyáron még a 10 óra is hajnal. Szóval hajnal 8 óra, futok szaladok a szegedi vonat után a Nyugati Pályaudvaron, de persze, hogy a rossz vonatra szállok fel, ez már csak az én formám. Nagyjából ilyen hangulatban indult el a SZIN Fesztivál első napja. 13:00 felé már a tonnás bőröndömet próbáltam lerángatni a szegedi pályaudvar lépcsőiről, majd taxit fogva rohantam is a fesztivál területére. Az egyébként egy szocreál kemping területén helyezkedik el, olyan retró, hogy az Instagram rajongók igazi paradicsomban érezhetik magukat. Sajnos a tavalyi évhez képest idén az ÁNTSZ nem engedélyezte a betonmedencékben való mártózást, ami egy különlegességnek számított a szegedi fesztivál életében. Nem utolsósorban pedig remek fürdési lehetőség is volt a zuhanyfóbiától szenvedő izzadt fiatalságnak. Első köröm az árak feltérképezésére irányult, és mély sóhajtással nyugtáztam, hogy a gazdasági válság ellenére a zsíros kenyér még mindig 150 Ft a kedvenc bódémban, és a sör ára se haladta meg a bűvös 500 Ft-os határt. (Hozzátenném, kedvenc habzó bódítóm a FÉNY is csak 550 Ft). Szóval a Sziget Fesztiválos 1000 Ft-os sörborbármi után ez abszolút pénztárcabarát fesztiválnak számít.

Mivel eredetileg egy másik munka miatt érkeztem el a fesztiválra, ezért sajnos csak a késő délutáni órákban szabadulhattam fel igazán, ahol is elindultam felfedezni a szerda esti zenei felhozatalt. 20:30-ra el is jutottam a Hősök koncertre az egyetlen teljesen fedett színpadhoz, amelynek páratartalma egy igazi esőerdő érzetet nyújtott a közönségnek. A bandát egyébként eddig nem nagyon ismertem, a kíváncsiság vezérelt erre a koncertre, és nem is volt kérdés a maradás: a srácok egyből odacsaptak a kis szegedi hiphopperek közé. Attól függetlenül, hogy nem teljesen az én világom a hiphop, mint stílus, rendkívül élvezetes volt még számomra is a koncert, igazi közösségérzetet építettek fel, és az oda-vissza áradó energiát szinte már-már harapni lehetett a levegőben. De akkor ránéztem az órámra, és éreztem hogy a várva várt koncert, az amerikai pop-punk banda, a Yellowcard fellépéséhez percről percre közelebb kerülök, és azért előtte még szerettem volna emberi igényeimet kielégíteni, így a női mosdók felé iszkoltam, amikor meghallottam egy kiszáradt medencéből szűrődő Rolling Stones-ra emlékeztető ritmusokat. Rögtön el is múlt a mosdó iránti vágyam, már rohantam is le a Tirke Honolulu bandre, amely csak egy röpke 5 percet eufóriát nyújtott, amikor is két Stones slágert játszottak el őszülő barátaiknak. Aztán már tényleg olimpiai rekordokat döntögető gyorsasággal száguldottam a nagyszínpadnak csak mosolyogva nevezhető színpad felé, hogy előkelő helyről bulizhassak a Yellowcardra.

Nos, igencsak elcsodálkoztam hogy a koncert kezdése előtt 20 perccel mindössze néhány ‘őspoppunker’ rajongó állt az amúgy is szellős első sorban. Nem baj, annál jobb lesz nekem, így megszereztem a top1 első soros helyet a nagyszínpadnál. Pontban 22:30-kor fel is csendült az intro, és valódi nagyszínpadot érdemlő karakterek jelentek meg a deszkákon. Mielőtt még elkezdetek volna játszani, az énekes egyből kijött a színpad szélére, és mondta hogy ez így nem mehet tovább, mindenki gyűljön köré. Sajnos a hangosítás itt sem volt a legjobb, halknak találtam, sokkal átütőbb lett volna ha egy pár decibellel feljebb tekerik azokat a mikrofonokat. A harmadik szám körül már rengetegen lettek körülöttem, mindenki egyszerre ugrált, mutogatott, sírt, nevetett, mindezt együtt. Olyan érzésem lett hirtelen, mint amikor még hosszú évekkel ezelőtt látogattam a pop punk koncerteket. Igazi nosztalgikus érzésekkel töltött el a Yellowcard bulija, főleg hogy gyakorlatilag rajtuk nőttem fel. A mércét nagyon is megütötték, sőt, a folyamatos kommunikálás a közönséggel is rendkívül szimpatikus volt. A számok hatalmasat ütöttek, régi és új dalokat egyaránt játszottak, voltak sírósak és bulizósak, a zenekar tagjai pedig rendkívül alázatosak és megnyerőek voltak a megnyilvánulásaikkal. Így kell ezt a showbizniszt csinálni! Életem egyik legjobb koncertje volt, így éjfél körül boldogan és zeneileg kielégülten ballagtam vissza szállásom felé.

Kovács Dóri
Fotó: SZIN