Slipknot: “a zenekar tovább fog lépni”

Július 24-én jelent meg a Slipknot ‘Antennas to Hell’ című válogatásalbuma, ennek kapcsán pedig Andy Hall beszélgetett a csapat két tagjával, M. Shawn „The Clown” Crahannel és Corey Taylor. A rádióinterjút – mely egyaránt szól a vidám nosztalgiázásról és a szomorú emlékek felidézéséről – magyarul is elolvashatjátok itt nálunk…

Ez a válogatás lemez az elmúlt, kicsit több mint 12 év számaiból szép élmény lehetett a zenekarnak, különösen neked, Clown. Miért?

M. Shawn Crahan: Alapvetően én tisztáztam, hogy nem szeretnék egy „legnagyobb slágerek” lemezt, nem szeretem azokat a lemezeket, amiken csak a legjobb számok vannak, így a legjobb megoldásnak a válogatáslemezt tartottuk. Szóval ez elég jó, mert fogtunk egy csomó számot és mi rendeztük sorrendbe őket, szóval, ha meghallgatod vagy megveszed, olyan számokat hallasz majd egymás után, amelyek nem feltétlenül passzolnak egymáshoz. Ez egy különleges élmény. Mindig törekszem rá, hogy egyedit alkossak, így a lemezre felkerülnek majd élő felvételek a 2009-es Download fesztiválról és csináltunk egy pár remixet is.

Corey, a számok sorrendje ténylegesen végigvezeti a hallgatót a zenekar történetén az 1999-es indulásotok óta.

Corey Taylor: Igen, határozottan. Úgy értem mi mindig egy olyan zenekar voltunk, mely két világot is magáénak tudhatott. Nekünk vannak hihetetlen jó rádió slágereink és vannak olyan dalaink, melyeket a rajongók tettek igazi himnusszá és ettől vagyunk olyanok amilyenek. A rajongók juttattak el minket oda, ahol tartunk. Ez az album részben nekik szól, részben pedig ez egyfajta tisztelgés Paul előtt. Ezek a Paul évek. Nyilvánvalóan ez a zenekar tovább fog lépni. Tesszük, amit tennünk kell. De ugyanakkor ezzel az albummal mégis Paul-t ünnepeljük. Ez megmutatja a világnak, hogy mit is értünk el vele.

Arra vagyok kíváncsi, hogy hány szám volt már megírva, illetve hány szám állt készen a felvételre és mennyit írtatok az alatt az idő alatt, mikor ott voltatok Ross Robinson stúdiójában az első felvételeteken?

C: A legjobb dolog az volt, hogy nagyon sok dalunk kész volt már a felvételre. Még ha változtattunk is egy kicsit akkor is a lényeg már ott volt bennük. Az egész csak a vadság és a pillanat megragadásáról szólt és aztán már csak önmagunknak kellett lennünk. Őszintén szólva senki nem látott minket így ezelőtt. Az a zenekar voltunk, aki mindenkit feldühített. Ez nem csak egy műsor volt, ez volt minden, érted? Mi átéltük, mi éreztük és belélegeztük és ezt néha nehéz átadni egy felvételen. Ross a tökéletes producer volt számunkra. Segített emelni azoknak a számoknak a színvonalát, amik tényleg készen álltak a felvételre. Itt arra gondolok, hogy Ross látta bennünk a lehetőséget. Önbizalmat adott ahhoz, hogy Slipknottá váljunk. Azelőtt is készen álltunk a munkára csak még nem vettük észre, hogy kik is voltunk. És Ross tényleg segített abban, hogy észrevegyük… nem a Slipknot zenészei vagyunk, hanem mi vagyunk a Slipknot! Ez egy olyan érdem, amit sosem fogok megtagadni tőle. Ő volt a tökéletes ember, egy tökéletes pillanatban arra, hogy megcsináljuk azt az albumot.

A Wait and Bleed-ben mi az érdekes, milyen a dal felépítése és miért döntöttetek úgy, hogy a refrénnel kezdődjön? Emlékszem arra gondoltam, hogy ez másként hangzik, mint egy metal banda.

C: Igen. Ez volt az a szám melyet az alagsorba írtunk. Nagyon sok jó témánk volt és ez volt a második dal, amit már együtt, a zenekarral írtunk miután beléptem hozzájuk. Ami azt illeti a dallamos stílusom miatt lettem felkérve a bandába. Semmi ötletük nem volt és azt mondták, hogy kellene egy szöveg, ami illeszkedik a dalba. Szóval csak leültem és elkezdtem dolgozni a refrénen. Elkezdtem dúdolgatni és aztán csakúgy összeállt a számmal és egy szörnyeteg keletkezett belőle. Azt hiszem ez az első skizofrén témával foglalkozó szám, amit valaki, valaha hallott! (nevet)

Egy elég sűrű nyár elé néz a zenekar! Augusztus elején a Rockstar Mayhem fesztivál headlinerei lesztek, aztán egy pár hét felkészülés után jön a Knotfest. Ezzel pedig egy álom valósul majd meg.

C: Igen ezt már kb. 10 éve tervezzük…

M: Igen…ez majdnem egy álom…egyszer elmentünk Somersetbe, ahol a második buli volt aztán én megesküdtem, hogy soha többé nem játszok ezen a helyszínen. Elnézést a többi tagtól, de…

C: Minden alkalommal, amikor ott léptünk fel történt valami. az első alkalommal a ’99-es Ozzfest-en Paul és én is megsérültünk. Paul-t megütötték. Egy óriási biztonsági őr acélbetétes bakancsban rátaposott a lábamra és majdnem eltörte. Téged arcon vertek.

M: Engem torkon vertek…

C: Ja tényleg torkon vertek… Engem vertek arcon. Röviden elég annyi, hogy szörnyű volt. Ez akkor volt, amikor egyből utána találkoztunk Somerset polgármesterével.

M: Alá kellett írnunk egy nyilatkozatot, miszerint nem csinálunk balhét abból, ami történt. Nem voltam képes játszani, nem voltam képes levegőt venni, az arcom be volt dagadva és az volt az utolsó, hogy játsszak azon a bulin, de azt mondták, ha nem lépünk fel akkor az emberek mérgesek lesznek és nagy zűrt csapnak. Nagyon sok rossz dolog volt ott. Nem voltak barátságosak a rajongókkal sem és mi belefáradtunk, hogy ezt látjuk a színpadról. Ezzel elvesztettük a türelmünket. A minap arra jártunk és most már kitakarították, csodálatos. Rituális lesz és félni fogtok! (nevet) Úgy jöttök majd oda, mintha figyelnének, fenyegetnének, de a koncert végére az egészből egy nagy buli lesz majd sok adrenalinnal.

A Vol.3: The Subliminal Verses egy nagy ugrás volt a zenekar számára. Nem csak a zeneírásban, de a helyszíni változás is történt a Slipknot kilenc tagjának életében, az Iowa-hoz képest.

C: Igen-igen. Valóban. Ez volt a Slipknot születése. Úgy értem a növekvő fájdalom azzal kapcsolatban, hogy mit vártak tőlünk és azzal, hogy mik lehetnénk. Korábban már beszéltünk az önbizalomról. Kezdtünk nagyon magabiztosak lenni. Visszatérve arra, amit mondani akarok, mi az a fajta zenekar akartunk lenni, amelytől a rajongók sosem tudhatják, hogy mire számíthatnak. Ezt elég szépen megkapták minden szinten. Arra gondolok, hogy amikor megjelent a Slipknot című album és aztán az Iowa, mindenki arra számított, hogy ez a Slipknot album folytatása lesz és blablabla…aztán valami sötétebbet vártak blablabla…adtunk nekik sót és borsot. Azt mondtuk oké… ez mind mi vagyunk, de közben igazán jó számokat írunk. Szóval ez van. Vol.3: The Suliminal Verses volt a jövőnk megalapozása. Alapvetően ez volt az a dolog, amire felkészítettük a rajongóinkat. Hogy mindig számítsanak a váratlanra, tök mindegy mi is az.

Visszatekintünk a zenekar több mint 12 évére. Úgy írtátok le, hogy ez a kezdet vége, ami érdekes, mivel személyesen is ismerlek mindkettőtöket és nem tudom elképzelni, hogy tekintetek rá.

M: Ez egy elég szomorú téma nekem. Semmilyen formában sincs vége vagy kezdete egy új korszaknak. Van kilenc ember és ebben nyilván benne van Paul is, ha szabad ilyen hosszútávon beszélni arról, hogy mi lesz még a jövőben. Ő akkor is a kilenc tagja marad, és senki nem helyettesítheti. Ha szerzünk a jövőben valakit a helyére, akkor ő is ugyanolyan tag lesz, de nem lesz tagja az eredeti kilencnek. És semmi esetre sem lesz az, hogy akkor menjen minden tovább és csináljunk valami újat. Én ezt személyesen magamnak nem engedhetem meg. Más nevében nem beszélhetek és nem is fogok. Mindenki más kapcsolatban volt vele és mindenki máshogy áll hozzá. Én még mindig látom őt a színpadon. Vannak számok, amiket ő írt és ez továbbra is a Slipknot része lesz. Nem érdekel, ha még eltelik húsz év, én akkor is látom majd őt, akkor is ott lesz a színpadon. Minden nap hallok róla valami új sztorit… Ő tagja az eredeti kilencnek és ez nem fog változni. Azért nem vagyunk most is épp stúdióban, mert szerintem egyikünk sem akar besétálni és őt látni. Tudod ez nehéz, de csináljuk és ő végig ott lesz. Nincs eleje vagy vége egy-egy korszaknak. Csak Slipknot van. Csináljuk tovább azt, amihez értünk és majd meglátjuk mi lesz. Hosszú jövő áll még előttünk… Kilenc. Érted? Mindig lehet olyan, aki épp pótolja, de akkor is csak kilenc van. Mindig is így lesz, de semminek sincs vége. Még mindig itt van velünk, csak már nem látjuk.

Egy másik súlyos dal 2008-ból a Dead Memories volt. Ez személyesen kötődik hozzád Corey, mint a legszomorúbb dal, amit valaha írtál. Igaz ez?

C: Igen, valóban. Mármint az életem egyik fejezete zárult le, amikor az a dal megszületett. Tudod, hogy van ez. Leírsz egy csomó mindent csak, hogy le legyen írva. Amikor elkészültek a dalok az All Hope is Gone-ra akkor pedig válogattam, hogy ez ide illik, ez oda… A Dead Memories egy olyan dal volt, ami szinte magát írta meg. Csak bekapcsoltam a notebook-om és éreztem, hogy ez nagyon jó. Ezt a számot még mindig elég kemény élőben elénekelni. Sok dolog jut olyankor eszembe. Ez egy olyan szám, ami az érettségemet fejezi ki. Sok olyan van, ami azt fejezi ki, hogy ki voltam, amikor fiatal voltam, de ez azt fejezi ki, hogy ki vagyok ma. A harmincas éveimben… Próbálom rendbe hozni és kitalálni azt, hogy, hogyan ne hozzak rossz döntéseket. Nem csak részemről, de a családom részéről is. Ez egy nagy lépés volt nekem, főleg azért, mert utálom azt a tényt, hogy felnövünk. Az életem nagy része szólt arról, hogy felnőjek a saját bőrömben és az váljon belőlem, aki most vagyok.

Ha még nem tettétek meg akkor szerezzetek be egy példányt The Clawn könyvéből a The Apocalyptic Nightmare Journey-ből, a fotóalbumból, amit ő maga fotózott. Ez elég izgalmas lehetett neked…

C: Tizenegy évig csináltam. Ez az én látásmódom arról, amikor úton voltunk és egy kicsit csalódott vagyok, amiért nem fejeztem be az egyetemet. Nem azért mert szükségem lett volna rá, hanem azért, hogy bebizonyítsam, megmutassam magamnak, hogy tudok tanulni és, hogy meg tudok állni a saját lábamon. Szóval meggyőztem magam arról, hogy ez lesz az én mesterművem. Mindent elkövettem ezekkel a polaroid képekkel, amit el tudsz képzelni. Amikor lehúzod a kép hátulját és van 7 másodperced arra, hogy végbemenjenek a kémiai folyamatok, melyek létrehozzák a képet… Csak annyit csináltunk velük, hogy kicsit élesítettünk rajta, hogy minél több részlet kivehető legyen és a lencse miatt egy kis kontrasztot adtunk rá, hogy a fekete, fekete legyen a fehér pedig fehér. De amit látsz az igazi. Ez nem photoshop, ezek polaroidok.

Corey, a Snuff című dalhoz gyorsan megírtad a szöveget?

C: Magát a dalt is én írtam, komolyan! Ez volt az első dal, amit én hoztam a Slipknot-nak. Ironikus, mivel már 11 éve vagyok a zenekarban. Ez volt az egyik legszemélyesebb dal, amit valaha írtam és volt benne valami, ami miatt azt éreztem, hogy ez egy Slipknot dal lesz. Emlékszem beszélgettem emberekkel és mondták, hogy ez inkább egy Stone Sour dal. Nem, ez egy Slipknot dal! Emlékszem rá, amikor bementem és már mindenki végzett a dal felvételével és én még egy hangot sem énekeltem fel rá és meghallgattam. Komolyan mondom összetörtem. Annyira lenyűgöző és eleven volt, amit mindig is szerettem volna. Ez egy csomó rajongó kedvence, ami még különlegesebbé teszi számomra.

Megvitattunk egy csomó dolgot, hogy mi történik a zenekarral. van egy dolog, azonban amit még egyidejűleg meg kell említeni az Antennas to Hell megjelenésével, ez pedig egy új mobil alkalmazás, ami nektek az első.

M: Ezen már kb. 3 éve dolgozok. Dolgozik mindenki. Szóval már majdnem 3 éve dolgozik rajta mindenki. Nagyon fontos, hogy ez a rajongóknak szól. Igazából ez egy elég egyszerű koncepció köré épül. Maszkokat lehet majd vele tervezni, de elég sok ötlet merült fel, amivel lehet dolgozni. Nagyon jó volt. Sok részét én magam terveztem. Ez egy olyan alkalmazás, ami évekig tart majd. Egyszer csinál majd valamit, máskor valami teljesen más lesz lényeges benne, és így tovább. És a végén az emberek azt fogják mondani, hogy vicceltek velem! A lényeg benne, hogy az alkalmazás önellátó és nem kell mindig fizetni a frissítésekért, mint a legtöbb programnál, hanem valaki megveszi és onnantól kezdve az alkalmazás mindig frissül. Szóval már nagyon várjuk ezt is, nagyon várjuk az Antennas to Hell-t is és nagyon várjuk már a Rockstar Mayhem 2012-es fesztivált is.