Blink 182, Simple Plan, All Time Low – Two days a Week fesztivál – beszámoló

A Blink 182 öt évvel ezelőtti feloszlása rengeteg rajongót keserített el, melyre a gyógyír ironikus módon egy repülőgép-baleset volt, amit Travis Barker isteni csoda folytán élt túl. A szerencsétlenség újra összehozta az egykori legjobb barátokat, hogy aztán a 2009-es amerikai turné után idén végre Európába is ellátogassanak. Hozzánk legközelebb a wieseni helyszín volt, így egy kisebb csapattal neki is vágtunk a pár száz kilométeres útnak…

Mikor végre megérkeztünk, meglepődve láttuk, hogy a ‘fesztivál’ szó egyetlen színpadot és néhány bódét jelent, ami furcsa volt ugyan, de emellett elképesztően családias is. Éppen sikerült elcsípni az All Time Low koncert végét, így legalább nyugodt szívvel mondhatom: semmi érdekesről nem maradtunk le. A banda 2003 óta létezik, és először Blink 182 dalokat játszottak, így biztos hatalmas megtiszteltetésként élik meg, hogy 2009 óta Mark Hoppus az egyik producerük és még együtt is turnézhatnak példaképeikkel. Ennek ellenére a koncert színvonala nemhogy nem ütötte meg a mércét, a srácokon a próbálkozás legapróbb jeleit sem véltem felfedezni. A közönség ehhez szívesen asszisztált: az első pár sort leszámítva senkit nem érdekelt a buli. Talán az utolsó számra, a Dear Maria-ra mozdult meg még egy-két ember, de hamar rájöttek ők is, későn jött az ihlet.

Ezután már mindenki lelkesebben várta a Simple Plant, biztosak voltunk benne, hogy feldobják majd a hangulatot. A papírforma be is jött, a kanadai srácok nagyon értenek a közönség szórakoztatásához. Első daluk a Shut up! volt, ennek ellenére végig ment a közönség-énekeltetés. Ez utóbbi elég könnyen ment, ami nem meglepő: a srácok koncertanyagának 90%-a klipes nótákból lett összeválogatva. Tomboltunk a ‘Crazy’-re (annak ellenére, hogy akusztikus volt), ugráltunk a ‘Jump’-ra, elérzékenyültünk a ‘Save me’-re, és együtt emlékeztünk a régi szép időkre, mikor megismertük a bandát a ‘Welcome to my life’ és az ‘I’m just a kid’ című dalokkal. Többet nagyon nem is vártunk a koncerttől, de valahol a kétszázadik sorban azért meglepően jól szórakoztunk. A Simple Plan a legnagyobb ovációt mégis utolsó mondatával vívta ki, mikor bejelentették az est főfellépőjét, a Blink 182-t.

Én, mint a zenekar régi rajongója, tűkön ülve vártam, vajon igaza volt-e a sok ismerősnek, akik egymás után mondogatták a youtube előtt ülve: ‘Ez a banda élőben szar!’
Elérkezett a több mint egy évtizede várt pillanat, színpadon a kaliforniai poppunk trió. Elsőnek a Dumpweed dallamai csendültek fel, amiről rögtön beugrott, hogy az Enema of the state című albumon pont ez az első szám, ezért külön öröm, hogy így kezdődik a koncert. A hangosításra finoman szólva is csak annyit lehet mondani, hogy kurvaszar volt, mert hiába másztam előre, az élmény elmaradt. Próbáltam elvonatkoztatni a vigyázban álló osztrákoktól és a technikai nehézségektől, de a buli a ‘Feeling this’ és a ‘The Rock Show’ ellenére sem akart beindulni. A ‘What’s my age again?’ már megmozdította a lustábbakat is, a tömegen érződött, kezdenek előjönni a régi emlékek. A közönség egyre jobb lett, a színpadon viszont sajnos semmi sem változott. Megkerülhetetlenül lesokkolt, hogy Tom DeLonge mennyire szétcsúszott állapotban próbálta eljátszani, hogy ő igazából kurva jó is tudna lenni, csak viccel. Hát mi annyira nem nevettünk. Sem azon, hogy szinte soha nem tudta a szöveget, sem pedig azon, hogy néha gitárját nem kímélve a színpad közepén mászott, mint egy kukac. Mark próbálta menteni a helyzetet, végig aláénekelt, ha Tom vészjóslón elindult a mikrofon felé, de ha valaki ennyire készen van, azon még az sem segíthet, hogy a világ egyik legjobb dobosával áll egy színpadon.
Az ‘I miss you’ után Tom megjegyezte, hogy Mark mély hangjától most biztos minden lány terhes lett egy kicsit, majd Mark így konferálta fel a ‘Stay together for the kids’-et: ‘Ez a dal arról szól, hogy mennyire szarba voltunk egymással, de ez többé már nincs így!’
Most lehet sok blink-rajongó utálni fog, de feltenném a költői kérdést: ha minden koncerten ezt csinálják, akkor vajon volt értelme újra összeállni?

A dalok tovább pörögtek, volt Don’t, Always, Stockholm Syndrome, First Date, Man overboard, Don’t leave me, és mire kezdtük elfelejteni Tom bénázását, jött a Not now, ami úgy ahogy volt egy hatalmas szenvedéssé alakult át. Tom hamisan játszott, hamisan énekelt, egyszerűen borzasztó volt. Az All the small things-ről el nem tudnám képzelni, hogy Tom annak idején leendő nejének, Jennifernek írta. Bár a közönség kórusban énekelte végig a dalt, Tom néhol nem volt biztos a szövegben és inkább nem is énekelt. A gitártéma is kissé ködös volt, de nem csak itt. A Josie közben Mark meg is kérdezte tőle: ‘Haver, te melyik számot játszod?’, mire Tom próbálta viccesen elütni a dolgot azzal, hogy ‘Jaj, most játszom életemben először ezt a számot, szerintem tök buzis’ Az első felvonás utolsó dala, az Anthem part 2. alulmúlta az eddigieket is, de a végén legalább már Mark is csak röhögni tudott, mikor Tom halálhamisan és ütemtől teljesen függetlenül ismételgette, hogy ‘Everything has fallen to pieces’

A visszataps és a sok ‘Zugabe’ után a koncert első (és utolsó) profi része következett, ahol végre nem a csalódottságtól maradt tátva a szánk. Travis külön forgószínpadon dobolva adta elő hamarosan megjelenő szólóalbumának egyik dalát. Először előrejött a színpad Travis-szel és a dobokkal együtt, majd elkezdett egyre nagyobb dőlésszögben forogni a tengelye körül, míg végül láthattunk egy teljes 360 fokos átfordulást, miközben Travis-nek esze ágában sem volt abbahagynia a dobolást.Közben Mark és Tom is visszaálltak a színpadra, hogy eljátsszák nekünk legrégebbi slágerüket, a Carousel-t. A dobszóló alatt a backstage-ben kitudja, mi történt, de Tom-ban lehet elemet cseréltek, ugyanis az előzményekhez képest eléggé megtáltosodott. A Carousel és a Dammit végre úgy szóltak, ahogy azt egy 106 euróba kerülő bulin elvárja az ember, csakhogy ezzel véget is ért a másfél órás koncert, melyből tényleg csak az utolsó 15 perc volt igazán élvezhető. Befejezésként még megkaptuk a szívünknek talán legkedvesebb dalt, a Family Reuniont, amiben káromkodáson kívül más nem szerepel, így legalább igazán blinkes véget ért a buli, mindenki együtt üvöltötte, hogy ‘shit piss fuck cunt cocksucker motherfucker tits fart turd and twat’

Nem bántam meg, hogy ott voltam, helyenként még élvezhető is volt a koncert, de ezek után el nem tudom képzelni, hogy Tom mit csinálhat egy Angels and Airwaves bulin. Minden esetre le a kalappal Mark Hoppus és Travis Barker előtt, akik szó nélkül tűrték, hogy Tom teljesen hülyét csinál a zenekarból. Ő lehet, jól érezte magát eközben, mi már kevésbé.
Ezek után kíváncsian várom, lesz-e több európai turné, vagy esetleg új album..