Egészen elgondolkodtatóra sikerült a Dommin újonnan megjelent lemeze, a ’Love Is Gone’. Az album már jó ideje elkészültnek mondható, de az együttes világszerte ismertté válása most indult csak igazán be, de nem csalódtunk: a gothic-rock banda tagjai egyszerűen fantasztikus koronggal álltak elő…
A Dommin dalaira jellemző egyfajta egyhangúság. Ez a hangulat viszont nem csak unalmas, szürke, és lehangolt lehet. A ’Love Is Gone’-féle monotonság egyszerűen annyira izgalmas és színes, hogy az album meghallgatása után érezhető megfogalmazhatatlanságért cserébe az embernek kedve lenne megölelni az egész világot, vagy legalább Kristofer Dommin személyét, akinek a nagyszerű vokálai keltették életre ezeket az érzéseket. “A Dommin az összetört szívűek zenéje” – mondta még a frontember, de aki nem hallgatja végig a tizenöt dalt, az nem is tudhatja igazán, hogy mit is takar ez a mondat. Az együttes zenészei is éltek már át hasonlókat, mint mi, teljesen hétköznapi emberek (ezt is hangsúlyozta már több nyilatkozatában is az énekes), és talán ezért tűnhet ennyire rokonszenvesnek ez a fajta „sötét” melankólia.
Az album a ’My Heart, Your Hands’ című dallal indít. Már a kezdetkor érezhető egy bizonyos sejtelmesség, mely az egész zeneszámot átfogja, érezhetően bevezet a teljes lemezt átjáró melankolikus hangulatba. Pár szóban összefoglalva az alábbi érzések kavaroghatnak a hallgatóban: szerelem, fájdalom, titokzatosság, misztika, és megfoghatatlanság. Ugyanez folytatódik a következő dallamokban, amelyet a ’New’ című szám szolgáltat nekünk; bár ezt már egy kicsit szabadabban, kötetlenebben fogott ritmika jellemez. Különösen az első húsz másodpercben érezhető ez, amikor is megalapul a későbbiekben hallható szólamok nagyszerűsége. Az alig négyperces szám után következik a harmadik, 48 másodperc erejéig tartó, teljesen énekmentes ’Evenfall Hollow’, mely talán arra szolgál, hogy elgondolkodtassa az embert mindarról, amit az előző két dalban hallhatott. Mindenesetre ezeket a félelmetes, borús érzéseket keltő dallamokat nem szívesen hallgatnám egyedül, egy nagyon eldugott helyen a koromsötétben, de ugyanakkor teljesen nagyszerű ötlet az, hogy beékelődtek a tizenöt alkotás közé ilyen, látszólag semmitmondó, de mégis gondolatokkal teli dalok is (a lemezen nem ez az egyetlen ilyen rövid, vokál nélküli nóta). Ennek talán tökéletes ellentéte a negyedik, ’Tonight’ című track, ami már telítve van egy kis élettel, dallamossággal, és változatossággal, de mégis ugyanúgy előadva, ahogyan az eddigiekben megszokhattuk: amolyan „domminosan”. Aztán következik a várva várt ’Love Is Gone’, melynek lemezcím-adó mivoltával teljesen egyetértek: a „love is gone” mondatban minden benne van, aminek benn kell lennie. Fantasztikus az a szerelem-fájdalom kettősség, és mindaz, ahogyan ez előadásra kerül. A ’Tonight’-ban hallottak teljessége tér vissza a ’Dark Holiday’-ben, melynek dallamáról egy éjszakai bár hangulata jut eszembe, azonban ez a hatás az első negyven másodperc után el is marad, de azért visszatérő jelenségként tűnik fel a további részekben. Az ezt követő ’Without End’ egy teljesen vegyes dal, boldog-szomorú ütemek váltakozása – tömítve egy fülbemászó refrénnel, majd ezt követi egy ismét „csak-zene” felvétel, a ’Within Reach’, melynek a harmadik zeneszámhoz képest egy kicsit megnyugtatóbb a hangulata. A kilencedik a ’Closure’, melyen inkább a hangszerelésre terelődik a hallgató figyelme. Nagyszerű gitárriffek és dobütemek szólalnak meg ebben a dalban, ugyanakkor hihetetlenül jól el van találva a szöveg is: a maga teljességében pedig az egész korong legjobbjának mondható, akármilyen szempontot is veszek figyelembe. A sorban következő két zeneszám, a ’Making The Most’ és a ’One Feeling’ közt érezhető egy tűz-víz viszony: míg az előbbi egy lassú lovesong, addig az utóbbi egy igen gyorsritmusú, tempós sláger, de ha választani kellene a kettő közül, hogy melyik a jobb, valószínűleg hosszas tipródás után sem tudnám megállapítani. Ezek után hallható az ’I Still Lost’, melynek kezdeti dallamtalansága hamar szertefoszlik. A refrénben a „love, trust, crushed to dust” sorra terelődik a legtöbb figyelem és ritmika. A dalok sora folytatódik egy újbóli „lazítós” számmal, az ötvennégy másodperces ’One Eye Open’-nel, melyben mindössze kétsornyi szöveg van, az is mindössze csak visszhangban hallatszik. Ezután a ’Honestly’ is rendelkezik egy misztikus kezdéssel, ami végig, a track mind az öt percében jelen van. Ez számomra egy kicsit altató hatással van, de lehet, hogy csak simán fáradt vagyok. Ugyanilyen bágyadt, lassú, és érzelmes pillanatok jellemzőek az albumzáró ’Remember’-re is, melynek van talán a legkomolyabb hangvételű mondanivalója az összes zeneszám közül.
Mindent összevetve pedig: 10/9.
