Enhet – Check The Foundation
2002-ben állt össze a lett Enhet zenekar. A banda öt tagból áll, ebből hárman, Lauris (ének), Marts (gitár) és Jānis (dob) Sildniks testvérek. Hat év munkálkodás után 2008. decemberében jelent meg a metalcore együttes debütáló ‘Check The Foundation’ albuma.
A számokba való belehallgatás és/vagy végigpörgetés után a dalok kicsit hasonlónak tűnhetnek, de többszöri végighallgatás során érzékelhető a változatosság, az ember egyszerűen nyakig elmerül bennük. Mindegyiknek megvan a sajátos hangulata, figyelemfelkeltő a speciális hangszerhasználat, de Lauris Sildniks hangjának átérzése sem elhanyagolható…
Az album nyitódala, az „Are you still here” valami eszméletlen tempós, ütős metalcore dalra sikerült. A tökéletes gitárszólamok szinte stressz-levezetőként hatnak, ami folytatódik az ezt követő „Revolution Blood”, „Grey Day”, valamint „Pride Can Stand A Thousand Trials” című szerzeményekben. Az ötödik track-ról, a „Rise”-ról viszont úgy érzem, külön említést kell tennem; egyszerűen megunhatatlan, amivel ebben a szerzeményben találkozik az ember. A melankolikus kezdés után ismét egy különlegesen kidolgozott számra figyelhetünk fel. Az „In The Lost Nights” című, sorban a hetedik szám ugyancsak nagyszerű dobszólamokkal indul – azt hiszem, az Enhet-tel kapcsolatban túl sokszor használom a tökéletes és nagyszerű szavakat, de azt kell mondjam, mind a tizenegy felvételre ez jellemző. Szimpatikus, élvezhető, jól eltalált debütáló album ez a fiúktól. Személy szerint az album tízes pontozásánál maximumot adnék.
Deliberate Jeopardization – Shot In The Dark
A holland Deliberate Jeopardization experi-metal együttes két éve nálunk koncertezett egy kéthetes turné által, de a Shot In The Dark című albumuk utómunkálatait is Magyarországon, Érden, a Bakery stúdióban végezték Horváth Attila segítségével, a borítón vicsorgó zöld „szörny” pedig Knapp Oszkár nevét dicséri.
A számok egyike sem mondható lazának, ellenkezőleg: sokkal inkább jellemző egyfajta kötöttség, feszes ütemek, erős dallamok. De van benne egy kis enyhe érzelmesség is, de csak mértékkel figyelhető ez meg a tizenkét nótában. A négytagú banda Mark van Maurik énekesből, Dennis Punselie basszusgitárosból, Stefan Urban gitárosból és Bob van de Water dobosból áll.
A nyitódal a „Choose My Way” címet kapta, tetszetős a ritmusváltásokkal, fantasztikus szöveggel, kitűnő hangszereléssel – összegezve nem rossz, sőt, mondhatni a korong egyik legjobb zeneszámának is. A „Scalpel” címűnek a dalszövege lehengerlő, ez eleinte egy kicsit lassabb, hangulatosabb, szomorúbb dalnak tűnik, de hamar beigazolódik a refrént hallva ennek a feltételezésnek az ellenkezője. A hatodik track, a „Turn The Lights Out” a személyes kedvenc, számomra ez „A Dal” az album keretei közt. Fülbemászó, a végighallgatás után egyszerűen nem lehet nem énekelgetni magunkban – összevetve négy perc nyolc másodperc tökéletességként jellemezhető. Sorban a nyolcadik szám egy eléggé érdekes szerzemény, amely a „Goulash” (azaz gulyás) névre hallgat. Talán az együttesre a 2007. évi februári turnéja során lett ekkora hatással a magyar eredetű étel, ezt nem tudni, mindenesetre a szövegnek nem sok köze van a leveshez. Végül a tizenkét nóta közül ötödiknek a „Drowning”-ot említeném meg, amely a maga egyszerűségében egy csillagos ötös – nincs ének, csak a zene, így érződik, hogy a bandában a zenei aláfestés nem csak egy kellék, hanem ez igazán a mérvadó. Tízből kilencesként értékelném.
Loxodrome – No Destiny
Az osztrák Loxodrome zenekar a korábbi években játszott már párszor Magyarországon, albuma 2009-ben jelent meg ‘No Destiny’ címmel. Az együttes négy tagból, Michael Aitzetmüller-ből (ének), Christoph Hüttner-ből (dob), Martin Ryzy-ből (gitár) és Paul Ablinger-ből (basszusgitár) adódik össze.
Összességében nem hangzanak a fülemnek metalcore dallamként a zeneszámok, de lehet, hogy csak én vélem így – sokkal inkább rockzeneként tudnám őket titulálni, de annak viszont nem rosszak. Dallamos, numerózus számok ezek, a Loxodrome egyedi előadásában. Gyorsan memorizálható textus, briliáns hangszerelésben. Nagyrészt pozitívabb nézetű, vidám hangulatú dallamokról beszélhetünk, persze akadnak kivételek.
A nyitó- és címadó dalról, a „No Destiny”-ről három szó jut eszembe: melodikus, pörgős, nagyszerű – tovább talán nem is érdemes ragozni azt, hogy mit látok ebben a számban, ami tetszik: egyszerűen csak jó, és kész, napokig lehetne hallgatni. Az „In The Rain” és az „It’s in your hands” viszont egy kis sablonos hatást kelt, egyhangúak, de mégsem mondhatóak unalmasnak, ezt is csak kellőképpen át kell érezni. A hetedik, „Hold me down” viszont albumon belüli értékelésként nálam aranyérmet kapott, nagyszerű ez a lassú-gyors ütemek váltakozása, ahogy ennek köszönhetően egy változatos szám alakult ki. Ugyanez van jelen a „Goodbye (to you)”-ban, valamint a „The Fire”-ben is, ezek hasonlóan szimpatikus dal – a többiről pedig nem is lehet nagyon mást mondani, sok különbséget nem lehet felfedezni, de ez a kis különbség is érvényesül, és az eredmény pedig meglepően jó. 10/8.
by Mystique Schvie
