Bevallom őszintén egy kicsit elfordultam az utóbbi időben a Fall Out Boy-tól, miután sokkal több hab lett körülöttük, mint zene. Anno azért szerettük őket, mert pörgős pop-punkot toltak, és szétpörögték magukat a klipekben és a színpadon. Na most ehhez képest a bécsi koncerten – habár hangsúlyoznám, hogy sajnos nem voltam ott – minden ismerősömnek csalódást okoztak egy unalmas, sablonos bulival, ahol a műsor vége felé Pete Wentz már nem is basszerozott. De ugye senkit nem szabad leírni egy koncert után (pláne ha ott sem voltunk!).
A lényeg, hogy a csapat most érzi úgy, hogy eljutott arra a szintre, ahonnan a jelenlegi helyzetében már nem tud semerre tovább menni. Az utóbbi két lemezük valóban már csak másolata volt önmagának minimális előrelépéssel.
De kanyarodjunk egy kicsit vissza a történet elejére, hogy hogyan is lettek chicago-i hardcore/punk srácokból a bulvárlapok állandó szereplői. Minden 2001-ben indult, amikor is Joe Trohman és Pete Wentz megalapították közös zenekarukat, melyet a nálunk is népszerű The Simpsons animációs sorozat egyik karaktere után neveztek el. Pete ezután egy könyvesboltban összeszedett egy Patrick Stump nevű srácot, és ahogy azt mondani szokás, ami ezután történt, az már történelem. Hát igen.
A csapat élete során mindössze öt stúdiólemezt adott ki, melyek közül az első, pár demót követően “Fall Out Boy’s Evening Out with Your Girlfriend” címmel 2003-ban jelent meg, rajta olyan dalokkal, mint a “Calm Before the Storm“, az “Honorable Mention” vagy a “Pretty in Punk“, majd még ebben az évben kijöttek a “Take This to you Grave” című lemezzel, ami már tele volt jobbnál jobb slágerdalokkal, elég csak a “Dead on Arrival“-t, a “Saturday“-t vagy a “Grand Theft Autumn“. Ez a lemez már arany státuszt ért el a tengerentúlon.
A csapat eközben egyre feljebb jutott a ranglétrán, és lemezről lemezre nagyobb label-t és hírverést sikerült kieszközölniük. Persze közben becsatlakoztak a Warped Tour legénységébe is, ami mint tudjuk nem tesz túl rosszat a zenekaroknak. Első major albumuk, a “From Under the Cork Tree” már hatalmas népszerűséget hozott a zenekarnak, akik ezzel az anyaggal dupla platinalemezhez juttatták saját magukat, és újabb örökérvényű dalokkal ajándékoztak meg minket, köztük a “Dance, Dance” és a “Sugar We’re Going Down” című gyöngyszemekkel. Ekkor a FOB még mindig egy szerethető banda volt, akik közülünk valók, és örült a szívünk, hogy ilyen jól megy nekik.
Ezután azonban elkezdődött a hazánkban is hódító emo-hullám, aminek ugyan semmi köze nem volt magához az emo-hoz, inkább valamiféle divatirányzatként tiporta sárba az egész pop-punk színteret (és még sok mást), majd Pete Wentz hamarosan az egyik legnagyobb alternatív celeb lett, beállva ezzel a Good Charlotte, Travis Barker és társaik közé. Ez alapvetően nem lenne gond, de az már elgondolkodtató volt, hogy nagyjából több ember ismerte őket Pete életéről, mint a zenéjükről.
2007-ben azután kiadták az “Infinity on High” lemezt, mely első helyen nyitott a Billboard 200 listán, és különböző hip-hop/rnb előadók és producerek segédkeztek rajta, ami megint kicsit elgondolkodtatta a régi rajongókat. Alapvetően ezzel sincs baj, hiszen az csak jó, ha egy zenekar meg tud újulni, és át tudja lépni a saját határait. Az “Infinity” viszont már kicsit túlmutatott ezen, és habár zeneileg nagyon rendben volt, már mérföldekre állt attól a Fall Out Boy-tól, amit anno megszerettünk. A “This ain’t a Scene, It’s an Arms Race” és a “Thnks fr th Mmrs” persze nagy slágerek lettek, és világszerte többszörös platinákat zsebelhettek be, kifolytak a zene TV-kből, de azért érződött, hogy ez már nem ugyanaz. Lehet, hogy pont ezen felbuzdulva mindössze egy évvel később már kezünkbe is adta a csapat a legutolsó, “Folie à Deux” lemezét, melyet az “I don’t Care“-rel vezettek fel, ami konkrétan már arról szól, hogy “Nem érdekel mit gondolsz, ameddig az rólam szól“. Na hát igen… Nagyjából ez jellemzi mostmár a zenekart, Pete Wentz az egyik legtöbbet támadott internet-celeb lett, a zenekar pedig egy finoman szólva nem túl erős anyagot volt képes letenni az asztalra, amiben nyoma sem volt már az egyhelyben pörgésnek. Persze, eltelt az idő, a sztárság, a pénz mindenkit megváltoztat, de akkor is. Ez a lemez már érezhetően izzadságszagú lett, olyannyira, hogy még a felfokozott médiafigyelem mellett is “mindössze” aranylemez lett az Egyesült Államokban, amit a FAD-ot megelőző mindkét lemezük messze túlszárnyalt.
Ezután persze a csapat megcsinált egy Guiness-rekordot, lenyomta a turnéját, majd csapatott egyet a frissen újjáalakult Blink-182-vel is, és Pete Wentz Twitter oldalán bejelentette, hogy belefáradtak ebbe az egészbe, és szükségük van egy kis pihenésre. Hát jó, azt hiszem ezzel mindenki egyet értett, hiába lett zeneileg ismét sokkal jobb az új lemez, érzésre már túl sokat nem volt képes adni. Persze hatalmas dalok vannak rajta, öröm hallgatni őket, de az ember mégis az első három lemezzel azonosítja a FOB-t, hiszen akkor még közülünk valók voltak. Szomorú dolog, mikor egy zenekar feloszlás mellett dönt (még ha közben a mostanában megszokott “csak szünetet tartunk” szöveget nyomatja is), de el kell fogadnunk. Az biztos, hogy nem fog milliókat megmozgatni egy újrakezdés ez esetben, ellentétben a Blink-kel.
Na de ne szomorkodjunk, hiszen most végre lehetőségünk van arra, hogy a saját (boltban vett) FOB CD-ink anyagából összehozott házi playlistjeink mellett kezünkbe foghassuk a csapat hivatalos “best of” lemezét, melynek címe a legutolsó FOB turné után “Believers Never Die – Greatest Hits” lett, és a fent említett immár legendás dalok szinte kivétel nélkül megtalálhatók rajta. Sőt, azt is remekül nyomon követhetjük, hogyan és milyen irányba mozdultak el, amolyan “zeneértően”. A lemez borítója érdekes lett, sokan foglalkoztak vele, hiszen a megjelenés előtt nem sokkal változtatták meg a két csontváz egymáshoz képesti távolságát (szép magyar mondat volt).
A lemez kijött deluxe verzióban is, ezen helyet kapott az összes videoklipük, valamint az a 3 új dal is, mely a sima CD változaton is megtalálható, a “From now on We Are Enemies“, a “Yule Shoot Your Eye Out” és az “Alpha Dog“. Ezek a dalok (a középső kivételével, ami egy karácsonyi szám) továbbviszik a mostanában megszokott hangzásvilágot, de nem csak annak kötelező, aki szerette a két utolsó albumot! A borító még tartalmazza az új dalok szövegei mellett (amiket a FAD booklet-jébe magunknak kellett volna kézzel beleírnunk…) a srácok megjegyzéseit az egyes időszakokhoz, tehát hajrá, irány a bolt, és a “Believers Never Die” már mehet is a csizmába!
10/9
