Nagyon készültünk az utolsó napra, hiszen a mai napig hihetetlen dalokat író The Offspring mellett gyermekkorom másik meghatározó csapata, a Faith No More is fellépett. Elsőként Danko “Vadparaszt” Jones és csapatának produkcióját sikerült elcsípnünk. Hát az az ember végtelenül profi zenész, jó zenét is csinál, de akkora türhő bunkó, hogy szöget lehet beverni vele. Az, hogy vagy tíz percen keresztül ecsetelte, hogy nincs rajta a neve egy kib@&#tt transzparensen sem, majd rájött, hogy de, csak elnézte…
Nem baj, azért belekötött a betűméretbe, biztos, ami biztos. 10 perc zene, 20 perc beolvasás. Az egyik honfitársunk mögöttünk szóvá is tette neki, hogy idézem: “Ne pofázzál bazmeg, nyomjad!” Biztosan értette.
A koncertet nem vártuk végig, mert egy-két szám és beszéd után úgy éreztük, innen már sok nem jöhet, és áteveztünk a MR2 (misztertú) színpadához, ahol az Amber Smith már javában tolta az indie-t, jók voltak, pörögtek, új gitáros van meg minden, nézzétek meg, ameddig lehet, mert olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy sokáig már nem lesznek együtt a srácok. Meglátjuk.
A The Offspring koncertjét már nagyon vártam, mert nekem személy szerint tetszett a tavalyi bulijuk is, még ha rajtam kívül senkinek sem, de ez az idei sokkal jobb volt. Dexterék soha nem a hatalmas látványról voltak híresek, viszont most itt volt zongora, pólóosztogatás, “Intermission” tornával, közönségénekeltetés, és hál’ Istennek az új lemezről is több dalt adtak elő, nem a csontig lerágott régieket nyúzták agyon. Látszott rajtuk, hogy élvezik a bulit, a hajuk is rendben volt, a hangulat is hatalmas volt.
Végül, de nem utolsó sorban a Faith No More lépett színpadra, akik playboynak öltözve (Mike Patton pezsgősüveggel a kezében) elénekelték a “Reunited” című dalt, ami alatt kicsit megilletődötten álltunk, én konkrétan rá sem ismertem egyes tagokra, annyira megváltoztak. De utána beleharaptak rendesen a pogácsába, és odacsaptak mindenkinek. Mike evett cipőfűzőt, a fejére húzott egy piros bugyit, m
egülte az egyik security-t, beszólt a közönségnek, éljenezte a közönséget, meghalt, feléledt, hörgött, énekelt, visított, mindent csinált, amit csinálnia kellett, zseniális előadó még mindig. A többiek is rendesen odatették magukat, megvolt minden nagy dal, teljesen rendben volt a koncert, kivéve talán, hogy Jim Martin nem része a zenekarnak, pedig jól mutatott volna. A ráadásban eltolták még a “Digging the Grave”-et, amivel megkoronázták az estét, és pontot tettek az egész Sziget végére, ami innentől jött, az már csak extra volt.
Az egyik ilyen extra volt a kultikus Life of Agony, akik teltházas bulit adtak még utoljára az MTV sátorban. Ez volt az első olyan koncert, ami megszólalt ezen a helyszínen , és a közönség igencsak meghálálta a csapatnak az előadást. Nagyon jó buli volt, rég meg akartam őket nézni, de végre sikerült elcsípnem. Nem csalódtam.
Összességében hatalmas volt az idei Sziget, a headlinerek jól lettek kiválasztva, a terület sem volt akkora, könnyebb volt bejárni az egészet. A rekordszámú nézősereg pedig magáért beszél. Gratulálunk a szervezőknek!
