A második napra kicsit lehűlt az idő, de legalább nem volt dögmeleg. A Bloc Party első dalát lekéstem, ezért nem tudom, hogy fogott bele a rendkívül színes csapat a buliba, de gondolom meg tudták azért oldani a helyzetet. Maga a koncert nem volt rossz, jók a dalaik a srácoknak, csak kicsit szétesős volt néhány helyen, de mindenképpen megállta a helyét a buli. Nem volt egy nagy szám igazából, de jó volt. Az énekes srácnak rettenetesen nagy szája van, amit ki is használ,
a dobos egy állat, és a hangzásuk fantasztikus volt. Emellett az is sokat dobott a dolgon, hogy Kele bemászott a közönségbe, ahonnan a szimpatikus biztonságiak nem győzték kihalászni. Ezután egy a közönségből behúzott zászlót dugott a gatyájába, és dodgemként tolta végig a fennmaradó dalokat. A srácok elmondásuk szerint nagyon élvezték a “szidzsetes” koncertet, reméljük még ellátogatnak hozzánk párszor.
Egy fél órával később jött a Fatboy Slim, akit már előzőleg mindenki anyázott, hogy nem alkotott valami nagyot a Sound-on sem. Hát én ott nem voltam, de itt ez most annyira nem jött át. Azt nem értettem igazán, hogy vannak neki fantasztikus slágerei, és látványos klipjei, ennek ellenére egy elég vérszegény kivetítős cuccal tolta, majd utána jött valami lézeres dolog, de ezen kívül semmi. Az meg a másik, hogy körülbelül olyan volt, mintha egy Tiesto koncerten lennénk, mert dallamoknak sok nyoma nem volt, eléggé lediszkósította a zenéjét. Volt minden La Roux-tól kezdve Cypress Hill-ig, de valahogy ez most nem jött be. Kár érte.
Ezután átballagtunk az MTV sátorhoz, ahol már állították be a hangcuccot a norvég Satyricon-nak, bár a koncert alatt ezt nem nagyon vettük észre, mert a hangosítón kívül mindenki figyelmes lett arra az apró tényre, hogy a gitárok lényegében nem hallatszottak. Nem telt meg az egész sátor, de Satyr 
és csapata olyan partit csaptak, hogy ihaj-csuhaj! A horgonyzott vasvillára szerelt mikrofon, a kissé nácis beütésű énekes, a lángoló hajú zenekar, a szintis csaj, aki nem is szintis, csak hajrázós – mindez közrejátszott abban, hogy rasztáktól a diszkósokon át mindenki képviseltette magát az eseményen. Kétszer vagy háromszor is vissza lettek tapsolva a sátán közvetlen baráti társaságából összerántott csapat tagjai, és végig hihetetlen energiával ontották a büntető villámokat a színpadról. Az ember azt hinné, hogy egy black metal koncert unalmas, és lehúzós, de nem! Itt az élő példa, a Satyricon, akiknek a neve már templomgyújtogatásokkal is összekerült, és akik nem állnak be az unalmas black bandák sorába. A koncert végére hagyták személyes kedvencemet, a “King” című dalt, amelyet anno még metálos koromban nagyon komáltam. Együtt énekelte mindenki, hogy “Die by my hand!”, úgyhogy a hangulatra nem lehetett panasz. Now, Diabolical!
na ez korrekt!!